Fejlesztés és Finanszírozás 2011/1. szám

Berend T. Iván

Közép- és Kelet-Európa a világgazdaságban: Múlt és jövő

- Kivonat -

Közép- és Kelet-Európa fontos közös jellegzetességekkel rendelkezik. A 20. század kezdetéig ez a régió Európa mezőgazdasági területe volt, ahol az infrastruktúra fejlettsége és a jövedelemszint (az egy főre jutó GDP) alig érte el a Nyugat-Európai mag egyharmadát-felét. Hasonló elmaradottság jellemezte a humántőkét, az egészségügyi és az oktatási rendszert is. Az első Világháború után a régió függetlenségüket visszanyerő országai a gazdasági nacionalizmus, a magas védővámok és az erőteljes állami beavatkozás stratégiáját választották, mintegy ellenhatásként is a háború előtti sikertelen felzárkózást eredményező szabadkereskedelemmel és exportvezérelt iparosítással szemben. Az új modell sem járt azonban sikerrel, a két világháború közötti évtizedekben a legjobb esetben is csak mezőgazdasági-ipari struktúrájuk megőrzésére voltak képesek.

A 20. század második fele egész Közép- és Kelet-Európában a kommunista gazdasági kísérlet időszaka volt. Az erőltetett tőkefelhalmozás és iparosítás, a parasztság erőszakos elszakítása földjétől, és az autoriter politikai rezsim kétségtelenül ért el bizonyos eredményeket a régió átalakításában. Talán legfontosabbként sikerült megtörni a szinte kasztrendszer-szerű társadalmi hierarchiát, és a rendszer első néhány évtizedében példa nélkül álló társadalmi mobilitás és oktatási forradalom modernizálta a társadalmat. Ugyanakkor azonban az oktatás tartalma és szerkezete, túlspecializáltsága és egyéb jellegzetességei nem követték a modern oktatási trendeket. A hetvenes évek közepétől az olajválság után és a kibontakozó új strukturális válság mellett a régió gyors növekedése megállt. Ráadásul súlyos adósságválság alakult ki, mivel mindegyik kommunista ország igyekezett megőrizni a politikai stabilitást úgy, hogy a válságos éveket külföldi hitelek segítségével próbálták áthidalni a teljes foglalkoztatás és az életszínvonal megőrzésével. A régió adósságállománya rövid idő alatt 6 milliárd USD-ről 100 milliárdra emelkedett, és a hitelek kb. 80%-a fogyasztás finanszírozására került felhasználásra. A kommunista kísérlet kétségkívül fontos társadalmi és oktatási modernizációja és sikeres és gyors iparosítása ellenére Közép- és Kelet-Európa a kontinens perifériáján maradt, amely nemcsak hogy nem tudott a Nyugathoz felzárkózni, de még inkább lemaradt attól fejlettségét tekintve.

A posztkommunista transzformáció, amely 1989 után azonnal elkezdődött, Joseph Stiglitz szavai szerint „félremenedzselt” volt, és lényegében az egész régióra a neoliberális ‘one-size-fits-all’ kényszerzubbonyt erőltette. A Nyugat üdvözölte a „sokkterápiát”, a gazdasági nyitást, a piac- és árliberalizációt, azonban a gyors privatizáció a GDP 20-25%-os tragikus visszaeséséhez vezetett, a mezőgazdasági kibocsátás mintegy 50%-kal, az ipari pedig 20-30%-kal zuhant. A térség ugyanakkor azonnali segítséget is kapott a Nyugattól. Nyolc közép- és kelet-európai ország az EU tagállamává vált 2004-ben, majd 2007-ben újabb két ország léphetett be. Mindegyik ország a NATO tagja is lett, s az új politikai rendszer stabilizálta az országok belső viszonyait és a régió nemzetközi helyzetét is. Emellett az EU-tagjelöltség időszakában pénzügyi segítség érkezett a régióba az EU-ból, s ez jelentős közvetlen külföldi tőkebeáramlással és hitelbevonással párosult. A termelékenység és a gazdasági növekedés új impulzust kapott, amely radikális szerkezeti átalakulással járt. A transzformáció első éveinek súlyos visszaesése után a régió gazdasága fokozatosan magára talált: 1993-tól újra nőtt a GDP, és 2003-ig átlagosan 4-5% között alakult Közép-Európában és a Balti térségben. Míg a régió egy főre jutó GDP-je a nyugat-európai szint 37%-át érte el 1992-ben, 2005-re 46%-ra emelkedett (ami lényegében megegyezik az 1973-as értékkel, és pontosan annyi, mint 1913-ban volt.) Közép-Európa egy főre jutó GDP-je 2000-re érte el az 1989-es szintet, s 50%-kal haladta azt meg 2010-ben. Az egész szovjet blokk ugyanakkor csak 2010-ben haladta meg az 1989-es értéket. Eközben a jövedelemkülönbségek jelentősen növekedetek.

Az ígéretes egy-másfél évtizedes fokozatos felzárkózás a Nyugathoz 2007-2009 során megállt. A pénzügyi válság a világot, Nyugat-Európát s benne az átalakuló gazdaságokat egyaránt súlyosan érintette. A gazdasági növekedés mostanság tér vissza a világon. Mit hoz vajon a jövő Közép- és Kelet-Európa számára? A növekedés számszerűsítésével foglalkozó egyik legautentikusabb személyiség, Angus Maddison szerint Közép-Európa 1,79%-os átlagos növekedést érhet el 2003-2030 között, míg Nyugat-Európa 1,75%-ot. Amennyiben valóban ez következik be, akkor a két térség közötti fejlettségi szint alig mérséklődik, s Közép- és Kelet-Európa továbbra is a periférián marad. Emellett Európa mint egész, illetve Közép- és Kelet-Európa erőteljesen veszít világgazdasági súlyából a gyorsan növekvő ázsiai és tengerentúli országok térnyerése következtében. A térvesztés az elmúlt másfél évszázadban drámai: Nyugat Európa a XIX. század utolsó harmadában a világ GDP 1/3-át állította elő, s ha az előrejelzések valóra válnak, 2030-ban az arány 13%-ra csökken, míg Kelet-Európa két évtized múlva már csak 1,3%-os részesedést mondhat majd magáénak.

Nicholas Craft talán realisztikusabb előrejelzése 4%-os éves átlagos növekedéssel számol Közép- és Kelet-Európában, miközben a Nyugat a 2008 előtti 2% körüli gazdasági növekedést érheti el ismét. Ebben az esetben a felzárkózási folyamat folytatódni fog, de a 21. század nagy részét igénybe veszi majd. Teljesen egyetértve Grzegorz Kołodkóval hozzá kell ehhez azonban tenni, hogy nincs egységes jövő az egész közép- és kelet-európai térségre vonatkozóan. Kołodko négy lehetséges fejlődési pályát különböztet meg: 1. kisszámú élenjáró ország 7,5%-os éves növekedéssel; 2. Közép-Európa nagy része 3-4% körüli növekedéssel; 3. a 2-3%-os éves növekedésű országok csoportja; 4. végezetül néhány balkáni ország 2% alatti növekedéssel. Ebben az esetben a régió egy kis része viszonylag gyorsan felzárkózik a Nyugathoz, míg más része nem tud ahhoz közelebb kerülni, ráadásul néhány ország még inkább leszakadhat. A történelmi előrejelzések azonban mindig a jelenlegi trendek extrapolálásán alapulnak, miközben a történelem a folytonosság és a változás komplex folyamata. A történészek nem futurológusok, hogy a jövőt képesek legyenek megmondani. Az elmúlt két évszázadra visszatekintve a kép elkeserítő. Relatív értelemben Közép- és Kelet-Európa a Nyugathoz képest messze elmarad az 1820-as szinttől, és eddig az 1870-es szintet sem sikerült elérni a különböző számítások szerint. Maddison adatai szerint 1820-ban Kelet-Európa a nyugat-európai fejlettségi szint 59%-án állt, míg 2005-ben mindössze 46%-on.


Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Brit Akadémia levelező tagja, egyetemi tanár (University of California, Los Angeles)
a teljes cikk letöltése